Felelős vagy a környezetedért is! – Erre tanít a bhopali vegyszerkatasztrófa

1984. december 3-át írtunk. Épp csak hajnalodott. Az indiai Bhopal városban a legtöbben aludtak. A szegénynegyed zsúfolt részein közvilágítás sem volt. A sötétben alig látta valaki, hogy a közeli gyárból furcsa, fehér felhő száll fel. Azt pedig végképp nem sejtették, hogy küszöbön áll a 20. század egyik legborzalmasabb ipari katasztrófája.

Halálos felhő szállt fel

A Union Carbide India Limited (UCIL) gyárában rágcsálóirtó szerek készültek. A gyár 4,8 km-re feküdt Bhopal városától, több száz embernek munkát adva. a végzetes napon fehér felhő szállt fel a gyár épületéből. Percekkel a felhő fullasztó ködként terült szét a városon.

A gyárakat hamar körbenövi a város. (A kép illusztráció)

 “Nem tudtuk, hová fussunk. Minden nagyon kaotikusnak tűnt” – mesélte egy túlélő a BBC-nek. A halálos gázfelhő pont az amúgy is zsúfolt, külvárosi szegénynegyedet érte el először. Az itt tartózkodók a zsúfolt utcákon próbáltak menekülni. Bár megszólaltak a gyár és a környék riasztó szirénái, sokan nem tudták, hová menjenek. A köd akadályozta a látást, a kiszabadult anyag ráadásul marta az emberek szemét. Az anyag sok madarat és más kisebb állatot azonnal megölt. A szegénynegyed utcáit halott kutyák, baromfik tetemei borították.

“Az anyák nem tudták, hogy a gyerekeik meghaltak. A gyermekek nem tudták, hogy az anyjuk halott. A férjek nem sejtették, hogy az egész családjuk odaveszett.” – emlékezett vissza a tragédiára az egyik túlélő. A káoszban sokan azt sem tudták, mit tegyenek: az emberek egy része megrohamozta a kórházakat. Az orvosok a vörös szemek, a szájban található mart sérülések és az allergiás reakciók miatt tudták, hogy valamilyen mérgezéssel állnak szemben. Azonban órákig nem sejtették, pontosan milyen anyag kerülhetett a levegőbe.

A következmények máig hatnak

A tragédia után hamarosan megérkezett a válasz: metil-izocianát szabadult fel a gyárban. A növényvédő szerhez használt összetevő valószínűleg már röviddel éjfél után szivárogni kezdett, de nem észlelték időben a veszélyt. A ház összesen 40 négyzetkilométert borított be. A helyzetet súlyosbította, hogy szélcsendes idő volt, így a szennyezés megült a területen. Ha nagyobb a légmozgás a felhő talán nagyobb területet ér el – viszont a gáz enyhébb koncentrációja miatt sokan kevesebb sérüléssel is megúszták volna.

A balesetet követő három napon belül 3000 ember vesztette el az életét, később még 15-18.000 ember halhatott bele a mérgezésbe, annak szövődményeibe, vagy a katasztrófa más hatásaiba. Az elhunytak túlnyomó többsége gyerek volt: a levegőnél nehezebb gáz a földfelszín közelében pusztított a legerősebben, sokakat ráadásul álmukban, a földön fekve ért el a köd.

Az áldozatok pontos számát lehetetlen megmondani: sokan csak néhány nappal a baleset után mutattak súlyosabb tüneteket. Mások nem közvetlenül a mérgezésbe haltak bele, hanem a tömegszerencsétlenség miatt bekövetkezett humanitárius katasztrófába. A környéken rengeteg holttest és állattetem feküdt. Fertőződött az ivóvízhálózat, meg kellett semmisíteni a környék élelmiszer-tartalékait, tilos volt a vadászat és a halászat is. Az éhezés, az ellátatlanság és a fertőzések tovább növelték az áldozatok számát.

A sebesültek egy része megvakult vagy súlyos látáskárosodást szenvedett. A környéken a következő évben 300%-kal nőtt a halvaszületések száma, több nő pedig a szülés közben vesztette életét. A környéken ma is gyakoriak a születési rendellenességek. A baleset miatt elhalt magzatokat ma is őrzik és vizsgálják.

Lehetett volna másképpen?

A tragédia pontos okairól a mai napig megoszlanak a vélemények. Még a pontos vizsgálatok alapján is csak feltételezések vannak arról, egészen pontosan mi történt a veszélyes anyagot előállító gyár gyomrában. Az viszont biztos, hogy az üzem távolról sem felelt meg a biztonsági szabályoknak.

A gyáregység 1969-ben épült. A tervezéskor szinte semmilyen biztonsági szempontot nem vettek figyelembe – többek között a város közelségét vagy az uralkodó szélirányt sem. Így fordulhatott elő, hogy két kórház és Bhopal vasútállomása is a gázfertőzött területre esett.

A gyár amerikai tulajdonban állt, de a termelést a helyi munkások végezték, az irányításban pedig nagyrészt helyi szakemberek vettek részt. Az előállított növényvédőszerek népszerűsége – éppen drasztikus hatásuk miatt – folyamatosan csökkent. Az amerikai vezetés ezért arra utasította a külföldi gyárait: igyekezzenek minél előbb felhasználni a veszélyes anyagokat, állítsanak elő minél gyorsabban készterméket, hogy elkerüljék a nagyobb veszteséget.

Már a hetvenes években is több szakszervezet igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy a bhopali gyár veszélyesen működik, de igazán senkinek sem állt érdekében törődni a panaszokkal. Hogy egy esetleges munkáslázadást elkerüljenek, a gyár helyi vezetői ráadásul igyekeztek eltitkolni, mennyire veszélyes anyagokkal dolgoznak. A gyárban több baleset is történt, 1981-ben például egy munkás leöntötte magát az anyaggal, levette a maszkját és röviddel ezután megfulladt. A visszaemlékezések szerint sok hasonló eset, égési és marási sérülés fordult elő. Részletes kivizsgálás azonban nem történt, sőt, a helyi kórház orvosai se tudtak pontosan az üzem falai között folyó munkáról.

A jegyzőkönyvek szerint annyi biztos: egy tartály megsérült a nyomástól, így juthatott az anyag a levegőbe. A feltételezett forgatókönyv szerint a gyárban az egyik főelvezető cső megsérült, a kiszabaduló anyag pedig reakcióba lépett a metil-izocianátot tartalmazó tartállyal. a kémiai reakció miatt hatalmas hő keletkezett. Mivel a levegőtisztító rendszer és a vészjelzők sem működtek, a kölcsönhatás addig folytatódhatott zavartalanul, míg a veszélyes anyag nagy része távozott a tárolóból. Más források szerint a dolgozók észlelték ugyan, hogy a kijelzők rendellenes értéket mutatnak – arra gondoltak azonban: a riasztórendszer hibásodott meg.

Ki a felelős?

A tragédia hírére Union Carbide amerikai igazgatója azonnal a helyszínre utazott, őt viszont gyakorlatilag az Indiába érkezése pillanatában letartóztatták. Közölték vele, hogy 24 órája van elhagyni az országot. Ő hamarosan valóban visszatér Amerikába – ezzel pedig egy hatalmas jogi hercehurca veszi kezdetét.

Warren Andersont, a cég connecticuti központjának igazgatóját sokszor vádolják a tragédia eltussolásával, a helyzet azonban ennél árnyaltabb: a cég csupán 51%-os tulajdonosa volt a UCIL-nek, de a vállalatot a helyszínen szinte kizárólag indiai szakemberek irányították. A UCC-nek, vagyis az amerikai anyavállalatnak korlátozott rálátása és hatása volt az üzemre – a baleset bekövetkezése tehát nem kizárólag a “pénzéhes nyugat” felelőssége volt.

Az indiai kormány eredetileg 3.3 milliárd dollárt követelt a vállalattól, a UCC és a kormány azonban végül 470 millió dollárban egyeztek ki peren kívül. Ezt a cég 1989-ben ki is fizette. Az UCC többször küldött orvosi felszerelést a körzetbe és tett lépéseket a következmények felszámolására, a terület rekultiválása azonban még mindig nem történt meg. A becslések szerint ma is több, mint 425 tonna szennyezett anyag vár mentesítésre a körzetben. a környéken a mai napig magas a rákos megbetegedések aránya és sok érintett kisgyermek születik fogyatékossággal.

A kártérítések kifizetésekor a tragédia túlélői fejenként mindössze 500 dollárt kaptak, holott sokan közülük maradandó betegségekkel élnek vagy teljesen elveszítették a családjukat. A túlélőket indiai magánalapítványok és emberi jogi aktivisták is igyekeztek segíteni. Különböző csoportok többször is kezdeményezték, hogy újítsák meg a pert és kötelezzék több kártérítés fizetésére az amerikai államot vagy az anyavállalatot. Warren Andersont indiai népirtás vádjával elítélték, ő azonban sosem vonult börtönbe. 2009-ben az indiai állam elfogatóparancsot adott ki ellene, de csak annyit sikerült elérni, hogy az indiai törvények szerint szökevénynek minősüljön. Az ügyben további 9, az UCIL alkalmazásában álló vezetőt tartóztattak le – őket később mindössze két év börtönre ítélték és váltságdíj fejében azonnal szabadon is bocsátották.

Lehetett volna másképp?

 A tragédiát követő vizsgálatok arra világítottak rá: csoda, hogy a baj nem következett be sokkal korábban. A bhopali gyárban gyakorlatilag semmilyen biztonsági előírást nem tartottak be, nem végeztek karbantartásokat és felújításokat sem. A személyzet több tagja annyira képzetlen volt, hogy arról sem tudott, milyen hatású anyaggal dolgozik vagy mit tehet a saját biztonsága érdekében.

A visszaemlékezésekből az is kiderül: a környéken lakók annyira hozzá voltak szokva a riasztószirénák hangjához, hogy eleinte nem is fordítottak figyelmet a riadóra. Ehhez jön még a tervezési hibák sorozata és a városban uralkodó áldatlan állapotok. A gáz útjába került pályaudvar és a kórházak mellett a helyzetet nehezítette az is, hogy az emberek többsége zsúfolt lakóépületekben, tervezetlen, toldozott-foldozott házakban lakott.

A bhopáli tragédia kapcsán felesleges lenne azt taglalni, mennyit segített volna, ha betartják legalább az alapvető szabályokat vagy a minimális technológiai fegyelmet. Ha feltesszük, hogy az amerikai anyavállalat mérnökeit szándékosan félretájékoztatták és nem tudtak az üzemben bekövetkezett sorozatos zavarokról, egy dolgot akkor is érdemes figyelembe venni: a gyár eleve veszélyes pozícióját. Az adott helyszínen ugyanis eleve veszélyes volt üzemeltetni.

Az üzem tervezésénél célszerű lett volna figyelembe venni, milyen hatással van egy esetleges katasztrófa a környéken élőkre. Segített volna, ha ellenőrzik, milyen a környéken uralkodó szélirány és mennyire befolyásolja egy hasonló szivárgás a környezet épségét. Természetesen akkor még nem feltétlenül állt rendelkezésre az a technológia, amellyel tökéletesen meg lehet határozni az üzem helyét, és figyelembe kell venni a társadalmi és közlekedési viszonyokat is. Ha azonban a gyár biztonságosabban épül fel, több száz élet megmenthető lett volna.

A gyárak tervezésénél a lakosság szempontjait is figyelembe kell venni (A kép illusztráció)

A környék lakosságának megfelelő tájékoztatása szintén segíthetett volna. A visszaemlékezők kiemelik, sokan annyira megszokták a szirénák hangját, hogy nem is figyeltek fel arra, hogy megszólalt a vészjelzés. Hasonlóról számoltak be azok az emberek is, akiket hazánkban, a nagylengyeli gázkitörés idején kellett kitelepíteni. Eleinte itt is sokan gyakorlatnak vélték a kitelepítési utasítást – a katasztrófavédelem itt a helyi polgármesterek segítségét kérték. A személyes meggyőzés végül hatott.

A jobb kommunikáció valószínűleg segített volna a bhopali esetben is. Bár a szegénynegyedben a tömegtájékoztatásra korlátozottak voltak a lehetőségek. A szervezettebb mentés és a megfelelő figyelmeztetések, például a hangosbemondós irányítás sokat segíthettek volna abban, hogy az áldozatok enyhébb sérülésekkel kerüljenek ki a balesetből.

Egy tragédia utóélete

A bhopali helyzet azért vált különösen súlyossá, mert az áldozatokat sokáig szinte senki sem tudta hatékonyan segíteni. A városban rengetegen éltek szegénységben, sokan mindent elveszítettek, mert a gáz megölte a háziállataikat, megmérgezte az élelmiszer-tartalékaikat.

Nagy problémát jelentett az is, hogy az elhullott állatok tetemeit nem volt kapacitás gyorsan elszállítani. Sokan ezek húsából ettek vagy megdézsmálták a már megsemmisítésre ítélt élelmiszereket. (Hasonló volt a probléma a magyarországi vörösiszap-katasztrófa idején is, ahol egyes visszaemlékezések szerint hamar lába kélt az iszappal szennyezett tárgyaknak.) Ezáltal azonban olyanok is megbetegedhettek, akiknek a gáz megkímélte az egészségét.

Néhány nappal a tragédia után újraindították a gyárat és a még használható vegyszerekből kész terméket állítottak elő. Erre állítólag azért volt szükség, mert ebben a formában az anyag stabilabban szállítható. A lépéstől a vezetés azt remélte, elkerülhető a hasonló tragédia. A gyár újraindításának hírére Bhopál lakosságának nagy része elhagyta a város.

A település környéke ma is katasztrófa sújtotta övezetnek számít. A gáz csaknem kiirtotta a környék élővilágát, ráadásul a gyár bezárása után nem történt meg a terület szakszerű rekultivációja sem – így a területről további szennyező anyagok jutnak a talajba és a vizekbe.

A túlélők közül sokan nem tudták elhagyni a környéket. A bhopáli özvegyek részére például telepeket hoztak létre. Az egzisztenciájukat elveszített, sokszor maradandó károsodást szenvedett asszonyok azonban gyakorlatilag mindennemű segítség vagy ellátás nélkül élnek a területen. Mások a szennyezett területen próbálnak boldogulni – minden nap további egészségkárosodás veszélyének téve ki magukat.

Magyarországon is probléma

Bár Magyarországon nem történt a Bhopálihoz hasonló léptékű tragédia, tanulságos munkabaleseteket bemutató sorozatunkban viszont több, hasonló esetet is bemutattunk. Minden történet egyik legfontosabb tanulsága: a munkavédelem nem csak az üzemben, építkezésen, terepen dolgozókra kell, hogy kiterjedjen. A szakembereknek azt is figyelembe kell vennie, milyen kockázattal jár a tevékenység a környezetre, sőt, akár a társadalomra nézve is.

Nem csak a természet védelme, de a környék lakóinak biztonsága is fontos. Ez gyakran csak úgy garantálható, ha a lakosságot is felkészítjük arra: ha megtörténik a baj, nekik is helyesen kell cselekedniük. Megfelelő tájékoztatással, az egészségügyi intézményekkel, iskolákkal, hatóságokkal együttműködve a legnagyobb problémák hosszú távú hatásai is mérsékelhetők. Szívesen ajánljuk segítségünket egy mindenki számára biztonságosabb működés kialakításában.

Biztonságos munkavégzést kívánunk!