Nagyüzemek hattyúdala: az Illatos úti szennyezés margójára
Nagyüzemek hattyúdala: az Illatos úti szennyezés margójára
Becslések szerint száz tonnányi veszélyes, rákkeltő anyag szivároghat Budapest talajvizébe. Az egykori Budapesti Vegyiművek (BVM) Illatos úti telephelyével kapcsolatban egyelőre csak azt lehet kijelenteni: nagyon nem stimmel valami. A zavaros víz zavaros története azonban még így is fontos tanulságokat hordoz. Mesél például arról: egy üzemet megszüntetni szinte nagyobb felelősség, mint üzemeltetni azt.
Stratégiai jelentőségű – de elavult
A Budapesti Vegyiművek története közel 150 évet ölel fel. Az IIlatos úti telephely 1892-ben nyitotta meg a kapuit és egészen 2007-ig aktívan működött. A gyárat sokan Magyarország első nehézipari üzemének tartották. A gyár elsősorban műtrágyagyártással és nővényvédő-szerek készítésével foglalkozott, ezzel hamar stratégiai jelentőségre tett szert.
A BVM káros örökségéről csak feltételezések vannak (a kép illusztráció)
A gyár sorsa szorosan összeforrt a történelemmel. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a magyar vegyipar fejlesztése nem volt elsődleges szempont. Az I. világháborút követő gazdasági válság idején a magyar vegyipari (kis)vállalatok nagy része csődbe ment vagy beolvadt a tőkeerősebb, külföldi vállalatokba. A II. világháború szintén nem kedvezett a fejlődésnek. Annál inkább a háborút követő időszak.
A II. világháború után a hazai állatállomány jelentősen csökkent. Az egykori monarchia piaca teljesen átalakult, így a mezőgazdasági termelés minél gyorsabb helyreállítása kiemelten fontos volt. A műtrágyázás 1960-ra győzelmet aratott a szervestrágyázás felett, az 1970-80-as évekre pedig elérte a hektáronként 220 kg-os átlagot, ami az európai sztenderdet jelentette.
A műtrágyázással párhuzamosan a növényvédő szerek használata is terjedni kezdett. A különböző vegyszereket már a háztáji gazdálkodásban is használták.
Az 1980-as évek végétől kezdve azonban a fejlődés megtorpant. Egyre több nemzetközi kutatás látott napvilágot a permetezőszerek ártalmas hatásáról, később a műtrágyázásban is megrendült a bizalom. Átalakult a birtokok szerkezete is. A magántulajdonba került, elaprózódott földterületek tulajdonosai sokszor nem engedhették meg maguknak az intenzív műtrágyázást. 1995-re az egykor 220 kg/ha-s trágyázási átlag 50 kg/ha-ra esett vissza.
A Budapesti Vegyiműveket a 90-es években privatizálták, de a gyár nem tudta elkerülni a bezárást. 2008-ban végleg és teljesen megszűnt az aktivitás az Illatos úti telephelyen. A döntés egyik oka az volt, hogy az üzem nem tudott akkora profitot termelni, hogy korszerűsíteni lehessen. Az elavult technológiával már nem lehetett volna megfelelni a modern elvárásoknak.
Egy korszak romjai
A BVM története nem egyedülálló a magyar gyáriparban. A sajóbábonyi TNT-gyárban történt robbanás szintén iskolapéldája a régi üzemek problémáinak. A gyár a II. világháború után stratégiai jelentőségű volt, de a munkaerő- és építőanyag hiány miatt a gyár elavult technikával, bizonytalan alapokon működött.
A répcelaki tárolótartály robbanás története is azt mutatta: a tervszerű termelés idején gyakran hiányzott a megfelelő műszaki háttér és a technológiai fegyelem. A termelésre való igény sokszor felülírta a biztonság szempontjait.
A ‘80-as évek végétől a világgazdaság jelentősen átalakult. Az olajválság és a környezetvédelmi szempontok megjelenése világszerte alakította az ipart. Az elavult, sokszor eleve nehézkesen működő magyar üzemek jelentős részét nem lehetett a végtelenségig lélegeztetőgépen tartani.
A bezárt üzemeket szinte sosem szerelik le tökéletesen
A nagy, állami gyárakat sokszor az sem mentette meg, hogy a rendszerváltás után magánkézbe vagy külföldi befektetők tulajdonába kerültek. Sok, eleve halálraítélt üzemet az új tulajdonosok nem tudtak (vagy nem is akartak) hasznosítani, sőt, szakszerűen lezárni sem. Számos telephely jutott az Illatos úti egység sorsára – ez pedig tragikus környezeti következményekkel járt.
Drágább egy gyárat bezárni, mint üzemeltetni
Néhány évvel ezelőtt egy soroksári társasház pincéjében több, az Illatos útihoz hasonló anyagot, például DDT-t és afrazint találtak. A feltételezések szerint a vegyszereket egy kisiparos tárolta a pincében, akinek halála után nem takarították ki megfelelően a helyiséget.
Már 1987-ben kiderült, hogy a terület erősen szennyezett, de a megfelelő lépéseket nem tették meg a probléma elhárítása érdekében. A telek az évek során többször gazdát cserélt, az utolsó tulajdonos pedig társasházat is építtetett – gyakorlatilag a szennyeződés felett.
A probléma kicsiben jól szemlélteti, mi történhetett számos, mára bezárt és leépített gyár területén. Sok gyár története – legalábbis a működés utolsó évtizedeiben – a túlélésről szólt. Az esetleges környezetszennyezés elkerülése nem volt elsődleges szempont, a veszélyes anyagokkal kapcsolatos dokumentációk pedig nem ritkán hibásak vagy hiányosak voltak.
A problémán nem segített, ha az üzem új tulajdonoshoz került. Az adásvétel során gyakran végleg elvesztek a feljegyzések, az új befektetőnek pedig nem is állt érdekében “keresni a bajt”. Ha fény is derült egy-egy hiányosságra, arról sokszor mindenki mélyen hallgatott, hiszen egyik szereplőnek sem fűződött érdeke ahhoz, hogy megoldják a gondokat.
Az Illatos úti telephely esetében is hamar nyilvánvalóvá vált: a 2007-ben csődöt jelentő tulajdonosnak nincs anyagi lehetősége a szennyezés felszámolására, de annak költségei az önkormányzat erejét is meghaladják. Megnyugtató megoldás valószínűleg akkor születhetne, ha állami pénzből szüntetik meg a szennyezést – de az magánterületen található.
Miért kell (f)elismerni a szennyezést?
Az Illatos úti telephelyen több mérést végeztek a szakemberek. Egyes mérések jelentős, a határértéket meghaladó szennyezőanyag-mennyiséget találtak, más vizsgálatok szerint viszont nem ilyen súlyos a helyzet.
Az ellentmondásoknak minden helyszínen több oka van. Az egyik legfontosabb, hogy gyakran azt sem lehet tudni, mit és hol kell keresni a területen. Mivel pontos nyilvántartás nem elérhető arról, milyen környezeti kockázatokra kell számítani, nincs igazán jó módszertan sem. A területek tulajdonosainak pedig sokszor nem sok anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy felderítsék a szennyezéseket.
A mentesítés drága, de a természeti károk megfizethetetlenek (a kép illusztráció)
Csakhogy ami rövid távon spórolásnak tűnik, hosszú távon komoly költségeket jelenthet. Elképzelhető, hogy a telephelyen található szennyezés nem terjed jelentősen, nem mosódik a talajvízbe és nem okoz a környező településen mérhető, tapasztalható károkat – “csupán” a területen dolgozókat betegíti meg.
A környezeti tényezők ugyanolyan fontosak a munkavédelmi kockázatok elkerülése szempontjából, mint például a gépek helyes beállítása. Akik huzamosabb ideig dolgoznak erősen szennyezett környezetben, védelem nélkül, előbb-utóbb akkor is megbetegszenek, ha a terület mérési jegyzőkönyvei látszólag rendben vannak.
A szennyező anyagok és veszélyes hulladékok nem tűnnek el, az idő pedig sokszor csak súlyosbítja a problémát. Bármekkora anyagi áldozatot is követel egy-egy szennyezési forrás felszámolása, érdemes mindent megtenni a probléma felderítésére. A korai beavatkozás mindig olcsóbb, mint a később keletkezett károk mentesítése.
Felelős munkavédelmi cégként azt reméljük, hamarosan mindenki belátja: a súlyos örökségek felszámolása közös érdekünk. Természetesen fontos megtalálni egy-egy ilyen probléma felelősét, de évek távlatából bár nehéz egyértelműen meghatározni, kinek a hibája vezetett az áldatlan állapotokhoz. Ilyen esetekben a szakszerű beavatkozás sokkal fontosabb, hiszen bár a mentesítés drága, a károkat még a munkadíjnál is nehezebb megfizetni.
Békés megoldást és jó egészséget kívánunk!
