Kijutni a pokolból 14 perc alatt: a norvég fúrótorony tragédiája

1980. március 27-én az Északi-tengeren vihar tombolt. Az Ekofisk olajmezőn álló Alexander L. Kielland olajfúró tornyon pihenő kétszáz munkást azonban nem igazán zavarta a 74 km/órás szél. A Norvégiától, Nagy-Britanniától és Dániától is nagyjából ugyanolyan távolságra fekvő olajkitermelő körzetben nem volt ritka a zord időjárás. Érthetetlen, hogy az Alexander L. Kiellandot miért nem készítették fel a cudar körülményekre.

Az A. L. Kielland maga sosem termelt ki olajat, de a szerkezetet eredetileg erre tervezték. 1969-ben kezdték építeni majd a ‘70-es években vízi munkásszállóvá alakították. A jellegzetes torony lekerült az ötlábú acélszerkezetről, helyette további lakóegységekkel bővítették a – tulajdonképpeni – mesterséges szigetet. Az A. L. Kielland így 340 embert volt képes ellátni.

A márciusi estén (szerencsére) csak 200-an tartózkodtak a fedélzeten, közülük a legtöbben a megérdemelt pihenőjüket töltötték, a moziteremben például 80-an nézték a tévét. Röviddel 18 óra előtt azonban egy nagy csattanás zavarta meg a műsort. Ezt négy másik követte.

Elveszítették az ötödik lábat

A torony műszaki felügyeletét ellátó munkások döbbenten látták, hogy a torony D-jelű lábának öt merevítője egyszerűen eltörött. A lábat most már csak egyetlen merevítő tartotta és látszott, hogy annak sincs sok ideje hátra. Ha viszont a torony ötödik lába leszakad, a szerkezet elsüllyed. Az ötszög alakú építmény négy lábon csendes időben is felborult volna, most viszont kifejezetten mostoha körülmények uralkodtak.

Az Alexander L. Kiellan (balra) az Edda olajfúró torony mellett – a Norvég Olajkitermelési Múzeum tulajdonában álló felvétel a Wikipedián

Mire a torony fedélzetén mindenkit riadóztatni sikerült a szerkezet már süllyedni kezdett. Sokan egy szál pólóban ugrottak ki az ágyukból, az óriási szélben pedig kétségbeesetten próbálták eloldani a 7 darab 50 fős mentőcsónak és a 20 darab 20 fős mentőtutaj köteleit.

A csónakok egy részét a személyzet nem tudta eloldozni, egy pedig egyszerűen felborult a hatalmas szélben. A tutajok sodródva hánykolódtak a jeges vízen. 14 perccel az első csattanás után az utolsó merevítő is feladta a harcot. A torony megdőlt és gyakorlatilag fejre állt. Akinek nem jutott mentőcsónak vagy mentőmellény, az a roncsokba kapaszkodva próbált túlélni.

A menekítés

A mentést a leghamarabb a szomszédban álló Edda nevű olajfúró torony személyzete tudta megkezdeni. Két tutajt bocsátottak vízre, ezzel 13 embert sikerült megmenteni. 7 munkásnak sikerült elúszni az Eddáig, másokat pedig a Brit Királyi Légierő helikopterei fogtak ki a jeges vízből.

https://www.youtube.com/watch?v=7QVn3NUW_aQ

Animáció az A. L. Kielland balesetéről

A L. Kielland mozijában 50 túlélő egy légbuborékban várta a megmentőit, de mire az Edda búvárai elérték őket már mindannyian meghaltak. Nem sikerült a mentés a komplexum kiszolgáló hajójának, a Silver Pitnek sem, aki egy órával az eset után tudta elérni a helyszínt.

A munkát nem csak a rossz idő nehezítette, hanem az is, hogy megfelelő felszerelés híján a munkások hamar kihűltek és elveszítették az erejüket. Egy mentőtutajon rekedt csapat helikopteres menekítése például 45 percig tartott, mert valakinek egyenként kellett kiemelnie az embereket. Mások 12 órán át hánykolódtak valamelyik eszközön, képtelenül annak irányítására.

Értelmetlen és felesleges baleset

Az A. L. Kielland tragédiája 123 áldozatot követelt, ezzel pedig Norvégia legnagyobb területen kívüli katasztrófájának számít a mai napig. Az eset utáni vizsgálatok számos súlyos felelőtlenséget tártak fel. Megfelelő ellenőrzés esetén a balesetnek be sem kellett volna következnie.

Az Ekofisk olajmező sosem tartozott a nyugodt területek közé. Ezen a tengeri szakaszon erős szeizmikus tevékenység, apróbb földmozgások tapasztalhatók, a 74 km/órás széllel járó vihar pedig teljesen általános jelenségnek számít, ennél nagyobb széllökések is előfordulhatnak.

Az A. L. Kielland gyártása 1969-ben, Franciaországban kezdődött. A merevítőkön valószínűleg már ekkor mikrorepedések keletkeztek, a Dunkirkben működő gyártó cég pedig nem igazán vette figyelembe azt, hogy a toronynak az Északi-tengeren milyen komoly terhelést kell kibírnia. A szerkezet hegesztési varratai nem voltak jó minőségűek, ráadásul nem voltak átfedések a teherhordó szerkezetek között, vagyis amikor valamelyik tehertartó elem meggyengül, nem volt olyan struktúra, amelyik legalább átmenetileg át tudta volna venni a tömeg egy részét.

A repedéseket festéssel egyenlítették ki, az 1979-es műszaki felülvizsgálat pedig nem terjedt ki igazán alaposan a torony lábaira. A fáradásos törések bekövetkezése így szinte csak idő kérdése volt.

Nem volt mentési terv

A torony szempontjából már az első merevítő eltörése is végzetes volt. A további öt merevítő azonban további 14 percig volt képes kitartani. Ennyi idő alatt, a vizsgálatok szerint az összes munkás el tudta volna hagyni a fedélzetet. Az, hogy nem így történt, nem a szerencsén múlt. A toronyban ugyanis nem volt olyan menekülési és mentési terv, amit mindenki ismert volna. Sok embernek fogalma sem volt róla, mit tegyen veszélyhelyzetben vagy hogyan hagyja el a termet, ahol éppen tartózkodik.

A mentőruhák technológiája már létezett. Ezeket az eszközöket azért fejlesztették ki, hogy a bajbajutottaknak a jeges vízben, a hideg ellenére is legyen esélye a túlélésre. Az A. L. Kiellandon azonban nem, hogy ilyenek, még mentőmellények sem voltak kellő számban. Mentőmellény nélkül az áldozatok halálát gyakran az okozza, hogy kimerülnek, és nem tudnak tovább kitartani.

Mit tanulhatunk a balesetből?

Az olajfúró roncsait 1981-ben sikerült kiemelni. Norvégia a vizsgálatok tanulságának hatására alaposan megváltoztatta az olajfúró tornyokra vonatkozó szabályozásokat. kötelező lett tervet készíteni a menekülésre, átalakították a mentőcsónakok rögzítését és komoly pénzeket fektette abba, hogy túlélőruhákat fejlesszenek a szárazföldtől távol dolgozó munkásoknak.

A meggyengült szerkezet egy darabja a Norvég Olajkitermelési Múzeum kiállításán – Jarvin felvétele a Wikipedián

Az egyik legfontosabb tanulság azonban az: a megfelelő mentési terv életet menthet. Kiélezett helyzetben nem elég “nagyjából ismerni” az előírásokat. A mentést, menekülést és menekítést gyakorolni is kell. Ahogyan láthattuk, a megfelelő cselekvés olyasmi, amit szó szerint álmából felverve is tudnia kell mindenkinek.

Az egyéni védőeszközök és menekítő rendszerek mennyiségét és befogadóképességét célszerű túltervezni a területen tartózkodók létszámához képest. Veszélyhelyzetben ugyanis számítani kell arra, hogy nem mindenki jut el ezek tárolóhelyéhez, esetleg nem sikerül minden rendszert időben használható állapotba hozni.

Olyan esetekben, mint egy mentőcsónak leengedése vagy például egy bonyolultabb lehetséges menekülési útvonal megnyitása, hatalmas szerep jut a gyakorlatnak. Ilyenkor nem elég elméletben ismerni a mechanizmusokat, hiszen nincsen garancia arra, hogy egy kiélezett helyzetben valaki pontosan végre tudja hajtani a bemagolt utasításokat.

Kiemelten fontos az is, hogy az üzem és egymás biztonságát mindenki a saját feladatának is tartsa. Fontos, hogy aki rendellenességet tapasztal azonnal és következmények nélkül tudja felhívni a figyelmet arra, mi történik. Ehhez elengedhetetlen a vezetőség és a beosztottak közötti bizalom. Az a helyes, ha a bejelentő nem érzi úgy, hallgatnia kell, különben az üzem megzavarásával vádolják, esetleg nem tulajdonítanak jelentőséget a mondanivalójának, mert attól tartanak, feleslegesen áll le a munka.

Az Alexander L Kielland tragédiája egyike a 20. század legnagyobb tanulságokat hordozó ipari baleseteinek, hiszen odafigyeléssel és helyes hozzáállással több, mint 100 ember életét lehetett volna megmenteni. Legyen ez mindannyiunk számára figyelmeztetés: a műszaki és munkavédelmi előírásokat mindig komolyan kell venni.

Békét kívánunk az áldozatoknak!