A tragédia, amely sikertörténet is: a tiszai ciánszennyezés

2000. januárja havas és lucskos volt. Az új évezred nem a legbarátságosabb arcát mutatta. Egy hónappal korábban sokan még arról pletykáltak: Szilveszter éjszakáján világméretű számítógépes káosz áll be. A baj végül január 30-ig váratott magára. Egy romániai gyár üzemzavarának köszönhetően több ezer liter mérgező anyag ömlött a Tiszába. Akkor úgy tűnt, a folyó élővilága talán soha nem lesz helyreállítható. Szerencsére ez a jóslat sem igazolódott be. Ez pedig a magyar vízügyi szakemberek gyors reakciójának köszönhető.

Elavult a technológia

 Az Aurul gyár a román állam és az ausztráliai Esmeralda Explorations közös tulajdona volt. A Nagybánya közeli üzemben a korábbi bányászatból visszamaradt meddőhányókból igyekeztek aranyat kinyerni. Ennek az anyagnak a kézi megtisztítása már nem volt gazdaságos, így kémiai eljáráshoz folyamodtak. Megőrölték a meddőhányó ásványait, majd nátrium-, vagy kálium cianiddal kezelték az így kapott port. Az arany és a vegyszerek reakciójából dicianoaurát keletkezett. Ebből további kémiai eljárásokkal viszonylag könnyebb volt aranyat kinyerni.

Szokatlanul csapadékos volt a tél

Ez a technológia a világ más országaiban erősen elavultnak számított, de az Aurul üzemében a minimális előírásoknak igyekeztek megfelelni. A cianidos eljárásnak nagy vízigénye volt, a gyárban azonban egy zárt rendszer működött. A szennyezett vizet ülepítették és újra betáplálták a folyamat elejére, így csökkentve a környezetkárosítást.

A zagyot és szennyvizet a közelben egy tározóba szivattyúzták, itt történt az ülepítés és a víz visszanyerése. A zagytározót belülről műanyag fóliával burkolták, és úgy tűnt, az üzem betartotta a szabályokat. 2000. január 30-án éjszaka mégis megtörtént a tragédia. A gát nem tudott ellenállni az időjárás viszontagságainak és egy 25 méteres szakaszon átszakadt. A körülmények nagyon hasonlítottak a 10 évvel későbbi, ajkai vörösiszap balesetre.

Egyértelmű volt a veszély

 Az átszakadt gáton keresztül a víz a földekre, onnan a Lápos-folyóba, végül a Tiszába torkolló Szamosba ömlött. Több, mint 100 köbméter, erősen szennyezett lé jutott így a természetbe. Szennyvízben a román adatok szerint 400 mg/l fémekhez kötött cianid volt. (A “ciánszennyezés” kifejezés valójában helytelen, helyesebb “cianidszennyezésről” beszélni).

A román szakemberek január 31-én már biztosak voltak benne, hogy a szennyezést nem tudják megállítani. Értesítették a magyar kollégákat, akik elkezdtek dolgozni azon, hogy a folyón levonuló, mérgezett víztömeg minél kevesebb kárt tegyen a Magyarországi élővilágban.

A következőket kellett mérlegelni:

• A Tisza holtágait és mellékvizeit a lehető legnagyobb mértékben meg kellett óvni a szennyezéstől.
• El kellett kerülni, hogy a szennyező anyag nagyobb mennyiségben az ár- és hullámterekbe jusson.
• Mérsékelni kellett a főmeder károsodását.
• Meg kellett óvni a Tisza-tavat, illetve elkerülni, hogy a szennyezett anyag “megálljon” valamelyik tárolóban.
• Biztosítani kellett a Tiszamenti településeken a biztonságos ivóvízellátást.

Merni kell beavatkozni

A beérkező hírek alapján a szakemberek több megoldást is mérlegeltek. Sajnos hamar látszott, hogy ezt a szennyeződéstípust nem lehet “lehalászni” a folyó felszínéről, úgy, mint az olajat vagy a pakurát.  Létezett egy olyan kémiai eljárás is, amelynek a segítségével a cianidot meg lehetett volna kötni és kevésbé ártalmas anyaggá alakítani. Gyorsan kiderült azonban, hogy nem lehet garantálni, hogy a metódus az élő vízben is működik. Úgy tűnt, a kísérletezés ez esetben több kárral, mint haszonnal járna.

A Tiszának nem csak a természeti, gazdasági szerepe is nagyon jelentős

Az egyetlen lehetőségnek az úgynevezett vízkormányzás tűnt. Ez a módszer azt jelentette, hogy a szennyező anyagot egyrészt megpróbálták távoltartani azoktól a vízmedrektől, amelyek kapcsolatban voltak a Tiszával, másrészt próbálták annyira felhígítani a szennyezést, hogy az ne okozzon károkat.

Így tehát:

• A szennyező víztömeg megérkezése előtt megemelték a kiskörei és a tiszalöki víztározó szintjét. Ezzel a tiszta vízzel sikerült jelentősen behígítani a szennyezést.
• Megváltoztatták a Kiskörei Duzzasztómű működését.
• Lezárták az öblítőcsatornákat és a zsilipeket, így sikerült a Közép-Tisza vidéken a mederben tartani a szennyeződést.
• Egy bátor húzással a Tisza-tó vízszintjét 90 centiméterrel megemelték, majd kiengedték a vizet, így szinte teljesen sikerült megmenteni a tó élővilágát.
• Ivóvíztartalékot képzetek a még tiszta vízből, ez kitartott az árhullám levonulásáig.

Szerencsére sikerült az áradó Körösök vizét is úgy terelni, hogy azok ne tudják tovább mosni a szennyeződést. A víztömeg végül – erősen felhígulva elhagyta az országot. Megkezdődhetett a biológiai veszélyek elhárítása, például a haltetemek lehalászása és megsemmisítése.

A tragédia utóhatásai

 A tiszai ciánszennyezést sokáig a csernobili atomkatasztrófa utáni legsúlyosabb környezetpusztításként emlegették. Bármilyen keserű emlékeket is ébresszen azonban ez az esemény: a szakemberek áldozatos munkájának köszönhetően tulajdonképpen sikertörténetről van szó.

Amikor a szennyező anyag elérte hazánkat a cianid koncentrációja 20 és 30 mg/l körül volt a legerősebben érintett területeken. Amikor a “felhő” elhagyta az országot, a 1,49 mg/l körül mozgott a szennyezés töménysége. A hígulás természetes folyamat is, de az, hogy ez ilyen mértékben megtörténhetett, a megfeszített munka eredményét is jelzi.

A cianid a szervezetben az oxigénfelvételhez szükséges enzimek működését zavarja meg – az állatok vagy emberek gyakorlatilag fulladásos halált halnak a méreg hatására. A tiszai halak tetemeit folyamatosan vizsgálták. Az állatok kopoltyúját, máját, veséjét és epéjét több minta esetében is komolyan érintette a szennyezés, de a húsukban nem találtak olyan mennyiségű mérgező anyagot, amely különösebb veszélyt jelentett volna. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, hiszen ilyen helyzetben könnyen megtörténhet, hogy a helyi lakosság vagy a környék állatai fogyasztani próbálnak az elhullott állatokból.

A cianidok mellett a szennyvízben található nehézfémek okozhattak volna még komoly problémát. Az állati és növényi mintákban első sorban réz jelenlétét mutatták ki. A lerakódó nehézfémek hosszú távon is károsíthatták volna a környezetet. A minták azonban azt mutatták: a szennyezés után az értékek visszatértek a normálishoz, a határérték alá. Néhány évvel a szennyezés után a halak húsában már nem, csak egyes állatok veséjében és kopoltyújában találtak a határérték feletti nehézfém-mennyiséget. A halak fogyasztása tehát már nem jelentett veszélyt.

Bár a halpusztulás lényegesen látványosabb volt, a legnagyobb károkat a vizekben élő planktonok szenvedték. A Szamos teljes planktonikus élővilága elpusztult, a Tisza esetében pedig több helyen 50% felett károsodott az állomány. Számos kisebb állat, például az árvaszúnyog lárvái is komoly károkat szenvedtek. A márciusi tesztek azonban azt mutatták, hogy minden olyan faj képviselteti magát a Tiszában, amely eddig is a folyóban és környékén élt.

A baleset idején a szakemberek pesszimistán nyilatkoztak a baleset hosszú távú hatásairól, a Tisza azonban szerencsére megcáfolta őket. Az élővilág a vártnál gyorsabban regenerálódott. Sok faj populációja már márciusra elérte az évszakos átlagot. A lebegő hordalék nehézfém tartalma még tíz évvel a baleset után is magasnak számított, ám sokan kifejtették: ez nem biztos, hogy kizárólag a 2000-es év szennyezésének eredménye.

Ki a felelős?

A cianidszennyezés hatalmas kiesést okozott a tiszai halászati vállalatoknak. Több, mint 1200 tonna hal vált a mérgezés áldozatává, a katasztrófa pedig 15.000 ember munkahelyét sodorta veszélybe. Magyarország 23,9 milliárd forintos kárigényt nyújtott be, az Aurul azonban idő közben csődöt jelentett, mire pedig megszülethetett volna az ítélet, a cég jogutódja, a Transgold ellen is lezárult a csődeljárás. A kártérítés így elmaradt.

A magyar bíróság arra is kötelezte az Aurult, hogy csökkentse a termelését 85%-kal, a gyár azonban erre nem volt hajlandó, a bíróság pedig nem is tudta végrehajtatni az ítéletet, hiszen a gyárnak a román környezetvédelmi hatóságok előírásait kellett betartania. A sorozatos csőd miatt a bánya végül megszűnt. 2013-ban egy cég szerette volna újraindítani a termelést, de addigra a gyár helyét belterületté nyilvánították. 2016-ban a román táblabíróság kimondta, hogy nem engedélyezhető újabb, cianidos üzem építése.

Az Aurul képviselői azt hangoztatták, hogy a balesetet a szokatlanul nagy havazás okozta, amely nem csak átáztatta a gátat, de jelentősen megemelte a tározó vízszintjét is. A cég azt állította, ő a hatályos környezetvédelmi és építésügyi szabályoknak megfelelően járt el.

A következmények és utóhatások

Bár a tiszai cianidszennyezés rengeteg kárt tett az élővilágban, a megfelelő intézkedéseknek köszönhetően a természet a vártnál gyorsabb ütemben regenerálni tudta önmagát: a mikroszkopikus élőlények, planktonok, algák száma már pár hét után elérte az évszakos átlagot. 3-4 év alatt az alacsonyabb szintű élőlények, kagylók, csigák jelentős hányada is vissza tudott települni a Tisza vizébe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a környezet következmények nélkül vészelte át a kálváriát.

A szennyezés hatását mérsékelte, hogy a baleset télen történt. A fagyos időben sok élőlény annyira visszahúzódott, hogy képes volt túlélni a mérgezést. A hideg lassította az állati tetemek, nagytestű halak bomlását is, így a szakembereknek kevesebb kockázattal kellett megküzdenie a mentesítés során. Sok nagytestű hal a Tiszában eleve özönfajnak számított, a busák állományának csökkentése például régóta tervben volt a folyóban. A víz ezeket az állatokat nagy részben elpusztította, ennek a fajnak az eltűnése segítette az egészségesebb visszatelepülést.

A 2010-es évek árvizei szintén sokat segítettek. Bár az áradó folyó komoly károkat okozott, az élővilágnak jót tett, hogy az árterekben és holtágakban halbölcsők alakultak ki. Ezek segítségével a halászok még hatékonyabban tudták javítani a főmeder halállományát.

A gazdasági károk ennek ellenére jelentősek voltak. A halászat és a turizmus komoly veszteségeket szenvedtek – évekig tartott, mire a Tiszáról nem a szennyezés jutott a világ és a belföld turistáinak eszébe. A baleset a román-magyar viszonyra is negatív hatással volt.

A tanulságok és a történelem

 A tíz évvel későbbi kolontári vörösiszap-szerencsétlenség is jól mutatja: az elavult technológiák időzített bombát jelentenek. A történelem viharaiban számos országban elmaradtak az elöregedett vagy korszerűtlen üzemek felújításai, a körülmények precíz vizsgálata.

A munkavédelemnek nem csak a személyek, de a környezet védelme is feladata. Ehhez nem elég a szabályok betartása – időnként magukat a szabályokat is felül kell vizsgálni. A világ folyamatosan változik, a szakemberek feladata pedig az is, hogy ezekre a változásokra felkészítsék a munkahelyeket.

A veszélyes technológia fejlesztése vagy megváltoztatása, illetve a gátak felújítása és korszerűbb monitorozása valószínűleg elkerülhetővé vagy jelentősen mérsékelhetővé tette volna a tragédiát. A hasonló esetek megakadályozásában hatalmas szerepe van a komplex vidékfejlesztési programoknak is, hiszen egy-egy gyár, üzem működésétől sokszor egész települések, régiók lakóinak boldogulása függ.

Munkavédelmi cégként mi is úgy igyekszünk tenni a munkánkat, hogy azzal egy összetett egészbe illeszkedjünk.

Felhőtlen tiszai nyarakat kívánunk!